Elöljáróban: némi „kunkorral,” de minden rendben ment, villámgyorsan megérkezett az akku, bekerült a helyére, azóta is vidáman „hányja a szikrákat,” ahogy kell. Illetve …
Vidéki kisváros, gyakorlatilag minden bolt, hivatal, orvos, posta stb. egy rakáson. Ehhez nyuggerautó, gyakori indítások, rövid utak, ebbe még egy oly acélos akku is megkotlik. Az előző is csak két évig bírta a gyötörtetést, de sebaj, irány a net, „ár-érték arány” és rendelés.
Első „kunkor.” Méretre, teljesítményre ugyanolyat néztem ki, mire jött a telefon, „akkuapu” közölte, amit rendeltem nincs, de ha befér a helyére, felajánl egy - méretben és teljesítményben - nagyobb akksit, ugyanabban az árban. Korrekt. Elfogadtam, megegyeztünk, másnap már jött is a futár. Eddig minden rendben. És akkor a második „kunkor.”
Vegytisztán az én saram, de mint oly sokszor – és lám, most sem kellett volna – emlékezetből működtem, tehát „természetesen” fordított polaritású akkut sikerült kilőnöm a választékból. Én csúnya szavakat ismételgetek, az utca hozzáértő népe – focihoz, autóhoz mindenki – összeszalad. Nyitott motorháztető, fejét vakaró, káromkodó pali, végre esemény, konzílium. Összekovácsolódik a közösség, egyetértő barátságok, vadonatúj összeveszések, szóval este lesz mit hazudozni a vacsoraasztalnál. Hamarosan derékig járunk a szerszámokban, fúrógépekben, flexekben, valaki – ultima rációként – még egy kanna benzint is hoz, legfeljebb a végén felgyújtjuk az egész hóbelevancot, aztán szalonnát sütögetünk pislákoló hamvainál. De végül minden a helyére kerül, némi kábel átrendezés és pöcc-röff, vidáman köhécsel a motor (egy 27 éves 1,6-os MK1 Focus kombitól bármely életjel szép teljesítmény), a járómű életre kelt.
Köszike mindenkinek és főleg „akkuapu” -nak, két év múlva megint üzletelünk.
